'12. augusztus 31. - folyt. köv.
Apropó árokszél. Azt hiszem, említettem már, hogy Ferenc csak néhanapján tudott váltani a bringájával. (Ha nem, akkor most megtettem.) És az utolsó pár kilométer durván meredek részen ő is fel akarta tekerni, nem pedig tolni a járművet. Annyira hatékonyan dolgozott, hogy az elmondások szerint - Imre szemtanúja volt az esetnek (én azért nem láttam, mert már lehagytam őket. jaigen, mi így több groupettóra szakadva toltuk.:D) - Ferenc egyszer csak kétoldali lábgörcsöt kapott, és beesett az árokba.:'D Jó, csak elvágódott a bokrok mellett, de árokparttal jobban hangzott.:'D Először nem akartam elhinni, de néhány másodperccel később tudatosult bennem, hogy ez reális. Én igazi, rendes barát módjára, cangát dombon tolva ki is nevettem. Éljen az empátia.:D Különösebben vicces eset Pityerszerig már nem történt, legfeljebb annyi, hogy amíg Imrével támogattuk a drótszamarakat, elszörnyedve megállapítottam, hogy az ingem felhajtott ujjáig rákvörösre égett a karom.:'D Neki meg látszott a feltűrt pulcsi ujja... Na, igen, az okosok, akik pulcsiban és ingben nyomják a harmincöt fokban... Anya azt mondta, hogy szerinte így még jól is jártam, mert legalább a vállam nem égett le. Okéjó.:'D
Szóval nagy nehezen mindenki megérkezett. Persze Daniék már leparkoltak, és az árnyékban álldogáltak. A második groupettó (tagjai: Imre és a Lillu) befutott, majd a harmadik is anyával és Ferenccel. Mi pedig addig bírtuk: teljesen kitikkadva elterültünk a fűben. A táskákat a fejünk alá rakva, szinte másfél liter ásványvizet betermelve feküdtünk az árnyékban.
És akkor relatív vicces történet következik. Anya kihasználva az alkalmat, hogy senki se mozog (esküszöm, én kidőltem, mint a fa.:'D), elkezdett mesélni. All about the szerek and the Ősrég. A random történelemóra közben hallottam, hogy valaki nagyon szuszog mellettem. Virág. Kérdeztem, hogy alszik-e. (Logikus kérdés... Lehetett volna az is, hogy mennyivel váltották múlt héten a rúpiát...) Nem jött válasz. Még egyszer. Without answer. Oké, akkor Virág bealudt. Ezt természetesen azzal a lendülettel közölni is kell mindenkivel. Nagy nevetések után visszatértünk a témához. Amikor anya a sztorijai végére ért, Virág is felébredt azt állítva, hogy egyáltalán nem aludt. Jól van, akkor teszteljük. Emlékszel Jurisicsra? Nem. Akkor bizony aludtál.:D
Röviden, tömören: körbejártuk a szereket, közös és tájképet lőttünk, megfagyiztattuk magunkat (Az egészséges vércukorszint érdekében. Ha már egyszer beleesünk az árokba random görcs miatt, legalább ne ájuljunk el.), a crew fele bevásárolt a local souvenir shopban, és hazaindultunk.
Szerintem mondanom sem kell, hogy kurva jó volt lefelé jönni a lejtőkön.:D Közvetlen a szerek utáni lejtő... Azt hiszem, nekem is kijár, hogy néha Matteo Rabottininek vagy Andrey Amador Bikkazakovának érezzem magam, aki éppen hasít le a Cortina d'Ampezzóról. (Még ha idén nem is hasítottak arrafelé. Legalábbis lefelé biztos nem.) Ha már egyszer annyira szeretem őket... :D Szóval leszáguldottunk, és megvártuk anyát, amíg bemegy egy templomba. Ezután újabb hipersebesség Őriszentpéterig. (Ott kicsit visszavettünk, mert azért mégsem lehet csak úgy 'beszállni' a körfogalomba.:D) A faluközponton való áthaládást követően már nem volt olyan könnyű dolgunk. Sík szakaszok voltak, néha egy kisebb emelkedővel, vagy lejtővel.
Túl sok mindenre nem emlékszem ebből a szakaszból.:'D Mondjuk megbeszéltük, hogy kissé levágjuk az utat hazafelé a kilométertakarékosság és lábkímélés szempontjából, illetve egyre inkább groupettókra szakadtunk. Egyszer valahol valami pusztában sikerült beérnünk az élen haladó Virágékat, de nem sokkal később elhagytak minket. A fiúknak meg nekem már lassan lógott a belünk. Mindenesetre hősiesen küzdöttünk.
Valahol Pankasznál azonban letértünk a főútról, és falukon keresztül tartottunk Őrimagyarósd felé. Na, igen, és akkor innentől kezdve Ferenc, Imre, és én olyan szinten haldokoltunk, hogy teljesen leszakadtunk az élbolytól. Ami még nem is lett volna baj, mert nem őket kellett volna tartanunk. De egy idő után már anyát se láttuk.:'D Végül is nothing problem (igen, direkt így írva), az út egyenes, nagyon eltevédni nem tudunk. Ha mégis, akkor van telefonunk.
Kisrákost vagy Nagyrákost hagyhattuk el, amikor már teljesen kilátástalannak látszott a felzárkózás. Már csak azért is, mert a falu után egy több kilométeres kukoricatáblán kellett áttekernünk.:'D Ami kukoricalopás szempontjából jó is lett volna (gondolkoztunk rajta, hogy ekkora hátrányban már mindegy, szedünk, legalább lesz, mit enni), de a haladást tekintve felettébb monoton és ingerszegény. Ezen a szakaszon már semmiféle utazósebességszerűséget nem mutattunk, csak haladtunk a saját komótos tempónkban. Közben olyan fontos témákat veséztünk ki, mint a milyen szépek is az útszéli gazok, mennyi kukoricát lehetne innen egy slukkra elvinni, és hasonlók. Ferenc megállapította, hogy annyira eltévedve mégse lehetünk, mert láttunk egy kilométerkövet.:'D Majd nem sokkal később feltette a nap költői kérdést, miszerint hány faluval is lehetünk lemaradva a többiektől.:'D
Ebben a nagy egyhangúságban a kukoricás utáni fák árnyékában megláttunk egy fehér pólós embert. Gondoltuk, Virág az - rajta volt fehér póló -, biztos megvár minket. Aztán arra gondoltunk, hogy az délibáb. Mire én megmondtam, hogy három ember egy helyen, egy időben, ugyanazt nem hallucinálja. Tehát egy ideig azzal a tudattal bicikliztünk, hogy mégsem felejtettek el minket. Aztán mintha ez a valaki gondolatolvasó lenne, felpattant a cangájára, és eltűnt a fák között. Ezek szerint tényleg megfeledkeztek rólunk. Mire Imre megjegyezte, hogy milyen jó is, hogy így hárman eljöttünk biciklizni.:'D Haladj, miközben megszakadsz a röhögéstől.
Héroszokat is megszégyenítő keménységgel hagytuk magunk mögött az unalmas kukoricatáblát - kukorica nélkül. Végre árnyékba értünk (jaigen, kukoricás = tűző nap), és végre lejtő. Ami kábé két méter volt, utána nyolc méter emelkedő. Majd nem sokkal később egy tábla a község nevével. Ha ezen Őrimagyarósd van, akkor we win, srácok, mondtam. Ja, Nagyrákos felirat vigyorgott ránk...
Az egyik 'emelkedő' után én már nem bírtam tovább. Leugrottam a szamaramról, és jóformán már csak toltam.:'D Aztán végre megláttuk anyát Viszáknál, aki 'letolt' minket, hogy hol a fenében voltunk. Hát, mi csak jobban megszemléltük a tájat, mint ők.:D Innentől már tudtam, hogy nyert ügyünk van. Néhány kilométer, és 'Magyarósdon vagyunk. Virágékat viszont sehol sem láttuk. Mindegy, gondoltam, úgyis bőven előttünk vannak. Lehet, hogy már oda is értek, és csak arra várnak, hogy az orrunk alá dörgölhessék a fölényüket.
A Viszák és Őrimagyarósd közti szakasz... A befutó... A halálunk volt. És akkor még szépen fogalmaztam. Újabb haszonnövénytáblák, fülledt idő, tarkót sütő nap... Felért egy megváltással, amikor a táborba érve leeshettem a bicikliről. Az első groupettó viszont sehol. Sprintereink továbbsprinteltek volna? Ááá, az lehetetlen. Unokatesóim erre laknak, tuti nem tévesztenék el az utat. Na jó, a nép kezdett pánikba esni. Én meg nagy higgadtan lihegtem az árnyékban, majd miután nagyjából kaptam levegőt és már nem fújtattam, felhívtam Virágot, hogy merre vannak. A válasz a nem tudom volt. Oké, akkor mi volt a legutolsó falu, amit elhagytatok. Ivánc. Ajóbüdöskurvaéletbe. Rendben, maradjatok ott, ahol vagytok Attila (keresztapám) értetek megy.
Ivánc... Nos, azután már egyenesen Csákánydoroszló. És ha elhagyták... Majdnem eltekertek mamámékig, basszus.:'D
Nem ragozom a további eseményeket. Attila és Ildi elment értük, mi pedig (anya, Imre, Ferenc, Lillu) elindultunk gyalog (!!!!) Felsőjánosfa felé. Igazából az én lábaimnak Kisrákostól kezdve mindegy volt, már szinte nem éreztem semmit.:'D Szóval én monoton ballagtam, mint valami mélabús teve, Imréék mögöttem beszélgettek (hogy volt erejük egyáltalán megszólalni...), anya pedig elöl telefonált. Én mondjuk csak azon aggódtam, hogy egyikük se kapjon komolyabb lecseszést a 'kis kitérő' miatt.
Jaigen, az újratervezett útvonal. Ugye említettem, hogy Pankasznál rövidítettünk. Ergo tök más irányból érkeztünk Őrimagyarósdra, mint ahogy rajtoltunk. Nekem nyilván automatikus lett volna Viszákon jobbra kanyarodni (nyaranta rendszeresen Őrségben sziesztázó, ezt az utat milliószor megjárt lánytól ez természetes), nekik viszont nem. Mivel Virág sose járt még erre, ezért ő honnan is tudta volna, hogy a főútról le kell térni. Daninak és Julcsinak ellenben tudnia kellett volna, ugyanis ők is kismilliószor autóztak már erre. Később kiderült, hogy Julcsi mondta is, hogy arra kéne menni, de Dani az ellenkezőjét bizonygatta a 'tudom az utat' mondattal együtt. És ha az igazáról van szó, Dani ritka makacs. Tipikus én. Tehát mentek tovább a főúton Ivánc felé.:'D
A sárga angyal (ami esetünkben tényleg sárga volt.:)) végül 'megmentette' őket, a gyalogló csapatot meg 'Jakabon összeszedték. Keresztanyámékhoz megérkezve Virág letörten nyilatkozott a 'plusz kilométerekről', Danit és Attilát nem különösebben hatotta meg a dolog, utólag csak nevettek rajta.:'D (igen, ebben is hasonlítunk), Julcsi, a fiúk és keresztanyám nem tudom, hogy élték meg, anya rendezte sorait, én meg zombiként bámultam ki a fejemből. Szerencsére egyikük sem kapott különösebb fejmosást, mindenki betudta egy rosszul elsült véletlennek. Amikor bementünk kezet mosni, négyen össze is nevettünk, hogy minek ekkora felhajtás emiatt.:D Miután nagyjából kimosakodtuk magunkat a koszból, felültünk a dombon lévő teraszhoz. Már nekiálltunk volna a töltött káposzta betermelésének, amikor rájöttem, hogy tényleg kibaszottul fáj a kezem.:'D Ugyanis nekem olyan jó kormányom volt, hogy szinte felvágta a tenyeremet. Csak fél napig volt vörös és hiperérzékeny... Mindegy, ez nem akadályozott meg a evésben, mert majd' kilyukadt a gyomrom.
Vacsora után konkrétan meghaltunk. Élőhalottként viselkedtünk: mind a négyen ültünk és bámultunk ki a fejünkből.:'D Unokatesóimnak persze még akkor is maradt energiájuk. Honnan, vagy miből... ?
Még beszélgettünk egy kicsit (jó, nagyjából másfél órát.:'D), aztán visszavittek minket a Háromszögeinkhez. És ott megint meghaltunk - legalábbis én biztosan. Gyorsan el is mentünk lezuhanyozni.
Amikor kimentem hajat szárítani, kisebb szívrohamot kaptam.:'D A doboz alatt egy öt centis forma pók (oké, lábakkal öt centi, de akkor is), a tetején meg egy fehér molylepke bóbitával a fején. Fehér molylepke... :'D Komolyan fehér volt.:D Azért sikítófrászt nem kaptam, de a lehető leggyorsabban visszamenekültem a Háromszögünkbe. Ott megint solóztunk, aznap nem posztoltunk fészbukra (igen, feltétlen fontos mindig leírni, függők vagyunk.:'D amúgy nem volt mit és túl fáradtak voltunk), és jóval előbb elaludtunk, mint előző este.
Másnap jó sokáig, azt hiszem tízig is aludtunk. Főleg, hogy nem fáztunk.:D Ez a nap sokkal lazább, sokkal chillesebb volt, mint az előzőek. Felkeltünk, ettünk, ittunk, felöltöztünk, megint beültünk a Háromszögbe kártyázni.:'D, majd úgy döntöttünk, hogy átvedlünk fürdőruhába, és feltérképezzük a strand állapotát. Az egész elhatározás beletelt vagy fél órába.:'D Kicsit lusták voltunk... :D
So go to the beach. A víz... Hát, nem volt meleg. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.:D Virág persze - úszó létére - azonnal belement, és állította, hogy nem hideg. Ááá, csak első éjszaka melegebb volt a pléd alatt, mint akkor a vízben.:'D A fiúk hősiesen követték, én meg térdig beleálltam. Meg is fagytak a lábujjaim.:'D Kis idő múlva azonban kimásztak, és leültünk... Na, kinek van tippe, mit csináltunk? :D Of course, hogy solózni.:'D Miután ráuntunk a solóra, anya benevezett minket egy vízibiciklizésre. Elég vicces volt, ugyanis a fiúk tekertek, Virág napozott, én majdnem elaludtam.:'D Nem napoztam volna, ááá... Tipikus Lillu. Ez így elég uncsinak hangzik, de még ide is belefért némi nevetés.:D
'Strandolásunkat' követően felmentünk átöltözni. Hivatalosak voltunk keresztanyámékhoz egy mamámféle bablevesre. Mivel mi áronmenek és áronwomenek (tudom, hogy iron. azért remélem, leesik... talán az is, hogy miért.:D) lettünk ebben a három-négy napban, így anya eldöntötte, hogy nem kell bennünket állandóan A-tól B-ig fuvarozni. Szóval a crew fogta magát, és megindult a rossz betonúton kifelé a kempingből - tollasütőkkel-és labdákkal.:'D A többiek alig gyalogoltak valamit, mert papám váratlanul ott termett, és elvitte őket. Tehát én anyával elslattyogtam egészen a főútig. Onnan már iránytaxi.:D
Megérkeztünk, és mamám egyből be akart minket leveseztetni.:'D Így megint felültünk a teraszra bablevest enni. Később derült ki, hogy a bableves után még van szalonnasütési opció is.:'D Virág inkább csak kenyeret pirított, én meg loptam az ötletét. Első próbálkozásom lazán odaégett.:'D A második persze már tök jól sikerült.:D
Miután tényleg tele voltunk, kitaláltuk, hogy menjünk tollasozni.:'D Nem baj, azért újfent hősiesen próbálkoztunk.:D Párosoztunk, nevettünk, majd amikor teljesen elfáradtunk, Virág és én a fűben ülve folytattuk.:'D A fiúk közben focizni szerettek volna, de meglehetősen zavartuk egymást. Mondjuk a fűben ülős tollas legnagyobb hátránya talán az volt, hogy ha rossz helyre ütöttük a labdát, akkor egyikünknek sem volt kedve érte menni. Ezért úgy akartuk visszaszerezni az ilyen labdákat, hogy egymás felé lökdöstük, egy ütőt dobtunk utána (nem jó ötlet, megakad a fűben), nyújtózkodtunk... És amikor már teljesen reménytelen volt a helyzetünk, szóltunk Ferencéknek.:'D
Kis idő múlva Imréék is betársultak. Végül rájöttünk, hogy ez így nem állapot. Felálltunk. Nem tartott túl sokáig, kábé tíz percet követően már macskáztunk.:'D Ez sem szenvedett hiányt nevetséges esetekben: szívatások, 'szövetségek', cheatelések, esések (naná, hogy én), és még sorolhatnám.:D Végül ebben is teljesen elfáradtunk. Felmentünk inni. Nemsokára viszont szinte az egész pereputtyal tértünk vissza a füves platzra. Házi focibajnokság volt.:D Ferencék unokatesóim ellen. Nem csodálkoztam, amikor Daniék elverték Imrééket.:D Meg azon sem, hogy Ferenc mindenért Imrét 'szidta'.:'D Virággal a lépcsőn ülve figyeltük az eseményeket. Egy linzert ettem, amikor megjelent az egyik macska (jaigen, nyolc van.:'D), és nagyon megtetszett neki az édesség. Lekváros, csokis... Nem baj, hátha megeszi.:'D Azt hiszem, nem lepődik meg senki, ha a válasz nem.:D Csak játszott vele.:'D Simogattuk, kaját kapott, erre az volt a hála, hogy elment a tollasütőket piszkálni. Azt hiszem, ekkor mondtam azt, hogy 'nézd már, most meg a seggét mutatja nekünk... adtam a linzeremből, letámadta a pulcsidat... most kéne neki egy áftungot adni'. És elkezdtünk szakadni. Az áftung ugyanis... Inkább nem írnám le. Nem kell rosszra gondolni, csak Ricsi egyik hülye agyszüleménye.:D Szóval mi dőltünk a röhögéstől, a többiek meg fociztak.:D
A meccs után elköszöntünk, és visszavittek minket a tóhoz vezető borzalmas útig. (Gyalogolni egész jó, csak autóval elviselhetetlen.:D) Akivel már nem találkoztunk többet, attól újfent elköszöntünk, megköszöntünk mindent, és kajával meg üdítővel felszerelkezve mentünk vissza a szállásunkig. Út közben egyikünk látott egy villámot. Én nem láttam, ezért azt mondtam, csak odaflasheltétek. Aztán valaki mondta, hogy ő is látta. Na, akkor megint jöttem az egy időben, egy helyen, két ember ugyanazt nem hallucinálja elméletemmel. Végül én is láttam, illetve már dörgött is, szóval kénytelen voltam elhinni nekik.:D
Még a vihar előtt meg akartunk fürdeni, úgyhogy azzal a lendülettel le is mentünk. Azt hiszem, ez a fürdésünk volt a legröhögcségesebb.:D Folyton átkiabáltunk egymásnak, állandóan felemlegettük a macskaáftungot, valamiért be akartunk szállni a politikába, valami pártot alakítani (már emlékszem, miért.:'D), és szakadtunk.:D Amikor végre felballagtunk, anya azt mondta, hogy még ő is hallotta, hogyan 'ordítozunk'. Már pedig az nem kis távolság.:D Ezek szerint tényleg jó nagy hanggal zuhanyozhattunk.:'D
Ildi azt mondta, hogy jól becsüljük meg, mert ez az utolsó háromszög-éjszakánk. Nos, szerintem sikerült is.:D Solóztunk (ez már elég of course lett a négy nap alatt.:D), Imre amerikai kekszét nem feltétlen amerikai keksznek hívtuk, emiatt nem is az amerikai kekszet szerettük... :D (és kinn maradt rajta? persze, hogy a Lillun.:'D mondjuk okot is adtam rá.:D) Nem is tudom, miken nevettünk még, de baromi jó hangulat volt.:D
Másnap megint tíz körül ébredtünk. Elég kómásak voltunk. Kiültünk enni. Volt, aki töltött káposztát (fiúk), volt, aki paradicsomot (én) reggelizett.:'D Hogy időben legyünk, fél egykor elindultunk a zalalövői állomásra. Addig bőven volt még több mint egy óránk. Összepakoltunk, anya mindent dokumentált az utókornak (megállás nélkül fényképezett.:'D), és nagyjából rendet raktunk. Amikor már 'idő volt', lecuccoltunk a kemping bejáratához. Volt mit.:D Papám egy fordulóval elvitt minden nehezebb csomagot, mi pedig a waiting time-ot a strandon solózva töltöttük.:D
Szokásos ülésrenddel be a kocsikba, ki az állomásra. Kiderült, hogy jegyet nem lehet venni, csak a vonaton. Magyarország.(y) Pedig egész pofás épületet húztak az állomásra... Mindegy, bőven volt még fél óránk. Mindenki képeket csinált a másikról, egymásról, meg a kibővült crew-ról.:D Fél óra múlva bemondták a vonatunkat. Elköszöntünk, kipakoltunk, még egyszer elköszöntünk, felszálltunk, integettünk, és kerestünk egy üres fülkét. (Visszafelé már nem interpicivel jöttünk. Bonyolultabb lett volna.) A kalauzunk elég kukacoskodó volt (elkérte a diákunkat, háromszor megfordította, kivette a tokjából... tényleg nem nézek ki diáknak. amúgy huszonhárom vagyok, ha még nem mondtam volna...), de legalább elmondta, hogy számítsunk késésre. (Okulva az eddigi vonatozásaimból [zárójel a zárójelben: volt egy pár.:D] valahogy sejtettem, hogy a nemzetközi késni fog. Márpedig ez Ljubljanából jött.:D) Már csak azért is, mert Fehérvár meg Kelenföld között építenek valamit, plusz erre még a tegnap esti vihar is rátett egy lapáttal.
Jaigen, nálunk is volt ám egy jó kis vihar hajnali három körül.:D A fiúk meg én fel is ébredtünk, Virág viszont végigaludta, semmit nem észlelt belőle. Csak annyit, hogy másnap reggel megtaláltuk az ajtó mellett Imre elázott papucsát, ami véletlenül kint maradt.:'D
Röviden, tömören: néha megijedtem, hogy rossz irányba megyünk (halál komolyan.:D), anya vett Nők Lapját, amiben azonnal megfejtettük a rejtvényeket (mindig közös erővel gondolkodtunk.:D), olvastunk, zenét hallgattunk, solóztunk a kinyújtott lábamon elérhető asztal híján (mikor nem? :D), beszélgettünk, egyszer-egyszer megálltunk a puszta közepén, a kalauz folyton ránk parancsolt, hogy vegyük le a cipős lábunkat az ülésekről (előregondolkodtam, ezért csak a zoknimat pakoltam fel.:M), telefonáltunk, végül megérkeztünk a Délibe, ahol Edit már várt minket, hogy hazadobjon mindenkit.
Összeségében én fantasztikus négy napot töltöttem el veletek.:D A családom is megkedvelt titeket, és várnak vissza jövő nyáron.:'D Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de remélem, hogy nem negatív élmények éltétek meg.:)
Az olvasóknak pedig köszönöm, ha bárki is végigszenvedte ezt a maratoni blogot. Akinek meg tetszett, vagy megmosolyogtatta, annak meg még jobban örülök.:) Remélem, nektek meg sikerült kedvet csinálnom egy hasonló kiránduláshoz. Még ha nem is az Őrségben. Az emlékekért, a közös élményért, a pár nap/hónap/év múlva már nevetve felemlegetett bakikért, problémákért szerintem simán megéri.:D
Azt kell mondjam, hogy bármennyire is fárasztó harminckét fokban biciklit tekerni, zavaró fejfájással gyalogolni, irritáló zokni nélkül várost nézni, számomra tényleg csak a tollasozások, a háromszög-éjszakák, a porcukor-dílerkedések, a poénok, és a vidám pillanatok maradtak meg.:) Tudom, közhely, de az idő tényleg megszépíti az emlékeket.:) <3