Kezdem unni az ambivalens és paradoxon életemet. Ja, persze, izgi meg minden, de azért fárasztó. És az alvásra meg haldoklásra szánt időt lehet, hogy inkább tanulásra fordítanám. Im sick, ja. Mondjuk tényleg nem ártana, mert az angol szóbelim siralmas, és pont kapóra jön, hogy újítják a BME-s vizsgát. Shit happens. Rohadjak meg a BME-s nyelvvizsgámmal együtt, tudom. Csak az a gáz, hogy máshoz tuti hülye lennék, a sulink meg vizsgahely... Mindegy, legalább nem lepődök meg júniusban, hogy megbuktam.
Szóval a botrányosan unalmas vagy botrányosan mozgalmas életem. Ott az ex-crushom (igen, 'életem szerelmének' új neve a blogon), egy possible crush, a tag, aki azt hiszi, akarok tőle valamit, pedig dehogyis, isten ments, az összes kétségem, gátlásom, hátrányom, meg az undorító természetem. Néha elgondolkozok azon, hogy mennyire változtam meg szeptember harmadika óta. Egyáltalán megváltoztam-e? Ha igen, előnyömre? Esetleg tényleg egy olyan utálatos dög lett belőlem, akitől nagyon mélyen félek? Olyanná váltam, aki lépten-nyomon megsérti az embereket, és még csak bocsánatot kérni sem tud? Egy bunkó alpári paraszt lettem? Egy felszínes barom lennék, akinek nincs jobb dolga, mint magával foglalkozni? Nem lenne bennem semmi érdekes, figyelemreméltó? Minden eddig volt képességem valami kicsit is jobbra kiveszett volna belőlem? Egyáltalán... jó irányba tartok?
És ilyenkor megzuhanok, és nem akarok semmi mást, csak azt, hogy az összes ember tűnjön el körülettem. Mármint nem halállal, vagy ilyesmi (jézusom, dehogyis!!), egész egyszerűen csak egyedül szeretnék lenni. A gondolataimmal, a saját idiótaságommal, a magányommal, azzal, hogy szeretek egyedül lenni... Szóval ja, újabb demotiváló poszt. Szeretem elvenni a népem életkedvét. Ahaja, nem vagyok ám gonosz...